Történeti áttekintés.

Írta: Grőber József polgármester

A hazai németségről az a mondás járja, hogy énekelve, zenélve, táncolva jönnek a világra, amely találóan jellemzi a német faluközösségeket, melyekben nincs ünnep, munka, öröm, bánat, amit ne foglalnának dalba, versbe, ne próbálnának meg zenével esetleg tánccal is kifejezni.” (Manherz Károly: A magyarországi németek, Második kiadás, 76.o.)

A betelepülő németek a 18. században már egy fejlett zenei kultúrát hoztak magukkal. A török idők után elnéptelenedett Magyarországon alig találunk zenei életre utaló feljegyzéseket vagy tárgyi emlékeket. A városokban elvétve működtek iskolai zenekarok, különleges ünnepnapokon esetleg toronyzenéről olvashatunk. Csak az 1780-as években fogadnak fel földesurak egy-egy ünnepi eseményre, főleg mulatságra cigányzenekart. A német községekben viszont szinte mindenütt volt kisebb fúvós együttes, alkalmi zenekar, hiszen a betelepülés idején a német, az osztrák, a cseh és a morva vidékeken már hagyományra tekintett vissza a fúvós zene. Magyarországon a németség terjesztette és virágoztatta fel ezt a fajta amatőr közösségi zenélést. A német faluközösségek életében a munkavégzést, a vallásgyakorlást és a szabadidő közös eltöltését az ének, a zene, a tánc foglalta egységes keretbe minden társadalmi rétegnél.

A lakodalmas szokások minden falu, így Magyarpolány néprajzi hagyományának leggazdagabb tárházát kínálják, amelyek markánsan jelennek meg a lakodalmas népviseletben, köszöntőkben, leánybúcsúztatóban, a házasság legfőbb feladatainak megéneklésében.

A kalákában végzett mezőgazdasági vagy házi munkáknál is, mint pl. kukoricafosztáskor, tollfosztáskor, disznóöléskor az anekdotázást gyakran színezte vidám énekszó. Télen az asszonyok, lányok együtt fontak, a férfiak kukoricát morzsoltak, s közben igyekeztek sokszínűen mulatni az időt. Magyarpolányban a fiatal lányok vasárnap és ünnepnapokon karonfogva az utcákon sétálva énekelték a szebbnél szebb énekeket.

Az ének és a zene mellett a táncnak is jelentős közösségformáló szerepe volt. Farsangkor három napig ropta a falu apraja, nagyja. Csak az állatokat etetni és átöltözni mentek haza a kocsmából. Ezen kívül  a közösség különböző utcáinak társadalmi rétegeinek megvolt a maga törzsvendéglője, ahol együtt mulathattak, táncolhattak. Ilyen volt Magyarpolányban a Kneisz kocsma ahova a falu Neustift részén lakók jártak szórakozni, illetve a falu központjában álló Reindl kocsma ahová a falu alsó részén lakók jártak mulatni. Az adventi és a nagyböjti időn kívül minden alkalmat megragadtak a vígasságra. A Farsangi időszaktól kezdve a búcsúkon keresztül Katalin napig a különböző alkalmak bált is jelentetek. A Katalin napról úgy tartotta a szólás, hogy ,,Katalin elzárja a hegedűket” {Katrein sperrt die Geigen ein), mert utána már advent csendje következett. Egy-egy közösség dalkincse igen gazdag és sokrétű volt, a régi emberek tudása leginkább szájhagyomány útján terjedt. Hallás után tanulták meg egymástól az énekeket. A népdalkincs összetétele igen vegyes volt.

A hangszeres zene elsajátítása apáról fiúra szállt. A 20. század elején a legtöbb német községnek volt egy vagy több fúvószenekara, vagy legalább harmonikása, amely megteremtette az egyházi és a világi ünnepek zenei hátterét. Lakodalmakon kisebb, vegyes összetételű együttesek zenéjére vigadtak a vendégek, Magyarpolányban „Vass banda” a későbbiekben a „Cserháti banda húzta a talpálávalót. A zene szeretetét a németség mind a mai napig megőrizte. A helyi szórakozást a sváb fiatalok önszerveződő leány- és fiúegyletei, a „Rei” és a „Zei” keretei között szervezett bálok jelentették.

A sváb bál 

Bár utoljára kerül sor a svábbál említésére, ez azonban semmiképpen nem jelent értékrendet, hiszen a Magyarországon élő németajkú lakosság számára minden évben várva várt fontos eseménynek számít a svábbál, így Magyarpolányban is. Főleg a két háború között a környék legjobb fúvós zenekarai fellépésével rendezett műsorok  nagy élményt jelentettek a bálozóknak, amelynek velejárója volt az ismerkedés, párválasztás. Az egész estét, illetve éjszakát emelkedett hangulat, baráti, őszinte jókedv jellemezte. A mindenkor nagyszerű zenekari kíséret biztosította, hogy a bálozók jókedvűen, vidáman járhatták a walzert, és a polkák változatait. A második világháború utáni politikai időszak nem kedvezett a sváb hagyományok ápolásának. A szocialista, kommunista ideológiát megvalósító történelmi és társadalmi környezetben meglehetősen bátor tettnek számított egy kifejezetten német nemzetiségi rendezvény megszervezésének gondolata. Az itt élő német ajkú lakosság sok megaláztatáson, üldöztetésen ment keresztül. A kitelepítés, a német nyelv használatának, a vallás gyakorlásának tiltása miatt Magyarpolányban a németség egy zárt közösséget alkotott. A ki- és betelepítés megváltoztatta a lakosság összetételét (felvidékiek, alföldiek és svábok), nem volt egyszerű egymás elfogadása. Ám a helyi német ajkúak nem tudtak lemondani dalaikról, táncaikról, kultúrájukról, nyelvükről, hiszek ezek voltak érzéseiknek legjobb kifejező eszközei. Bár az akkori hatalom különböző eszközzel igyekezett korlátozni ezt a tevékenységet, a közösség mai  napig megőrizte hagyományait és szokásait.

Első svábbál megtartására Magyarpolányban a rendszerváltást követően került sor a Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében, amelyen a városlődi zenekar (Waschludter Dorfmusikanten) játszott. Ezek a bálok általában a nemzetiségi napok keretében kerültek megrendezésre. A 2015-ös évtől kezdve a svábbál rendezése a farsangi időszakra esik. Új színt vitt a helyi a bál életébe a Magyarpolányi Német Nemzetiségi Dalkör és a Magyarpolányi Német Nemzetiségi Tánckar színvonalas műsora. Ugyanettől a dátumtól használjuk a nemzetiségi zászlót és a bálozók együtt éneklik a Magyarországi Németek Himnuszát. A fent leírtak kiválóan szemléltetik azt a sok viszontagságot, amelyeknek ellenére a svábbál mint népszokás megmaradt a Magyarpolányban, ezenfelül mára a kultúrák közötti párbeszéd színtere lett, így méltán foglalja el helyét a Magyarpolányi Értéktárban.